[507-488] [487-468] [467-448] [447-428] [427-408] [407-388] [387-368] [367-348] [347-328] [327-308] [307-288] [287-268] [267-248] [247-228] [227-208] [207-188] [187-168] [167-148] [147-128] [127-108] [107-88] [87-68] [67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
Amint megszólította valaki, miközben elmerült gondolataiban, megrezzent. Arcára kiült az enyhe rémület, de amint megpillantotta, ki is szólította meg, illedelmesen válaszolt, persze arcára kiült a pír. Nagyon szégyellős, mikor ismeretlenek állnak elé...
- Csak kerestem. Egy kisfiúnak adtam oda egy játékot -mondta. Azt természetesen nem tette hozzá, hogy megjavította neki.
A talajt bámulta, mely ki volt kövezve. Nem mert a hölgy szemébe nézni, ennek ellenére néha mégis felpillantott rá, de amint tekintetük találkozott, szemei rögtön visszavándoroltak a földre.
- Kit tisztelhetek... önben? -kérdezte elgondolkodva azon, magázza-e vagy se.
Fehér ruházata nem igazán tűnt ki a hórétegből, ennek ellenére érezte, hogy valaki őt vizslatja. Nem szerette, mikor figyelik, önvédelem céljából már meg is változtatta jellemét. Hirtelen egy bátor lány lett, aki mindenkinek bemutatkozik, akinek csak lehet, ezért odaszaladt a férfihoz, s kezet nyújtott.
- Chorus Barebones vagyok -mondta vidáman. -Te ki vagy? -nézett rá gyermeteg szemekkel.
Sokkal alacsonyabb volt az idegennél, kb. a mellkasáig érhetett. Chorus nem volt valami magas, vékonysága mégis elhitette másokkal, hogy 170 cm.
Fütyörészve járt-kelt az utcákon. Nem rég volt túl egy szakításon, ennek ellenére mégis olyan vidám volt. Azon merengett, jól döntött-e. Nem volt szíve ott hagyni a lányt, talán azért sem történt semmi már egy ideje kapcsolatukkal. De most Christophernek sikerült eldöntenie, mi a helyes, s megtette a lány számára végzetes lépést. Chris tudta, hogy nem fogja egykönnyen megemészteni ezt a csapást, de ez az élet!
Elméje üres lett, majd arra lett figyelmes, hogy egy szempár szegeződik rá. Remélte, hogy nem nézte az illető túl sokáig, így gyorsan róka alakjába változott, s odarohant hozzá. Kunyerálni akart a lánytól valami harapnivalót, s mikor erre gondolt, rájött, valóban éhes. Az a sok gondolkodás megártott neki.
A lehető legaranyosabban nézett rá, bár szarvai a fején nem épp a legaranyosabb kifejezést illették. Mindenesetre reménykedett abban, hogy kap valamit. Akár egy simogatást, mert ezzel meggyőzte volna magát, hogy jól tette azt, amit tett.
|
Darcy
Könnyed léptekkel vágott neki a falu utcáinak. Konkrét célja nem volt, egyszerűen szükségét érezte, hogy körülnézzen. Kívülállók számára csak úgy tűnhetett, egyszerűen sétálgat, és semmire nem figyel, ám minden részletét szigorúan emlékezetébe véste annak, ami körülötte történt. Mindigis érzékeny volt környezete hangulatára, és társaságszerető természete sohasem hagyta, hogy magányos legyen, talán ezért sem tudott lakhelyén maradni, most sem. Tekintete a tömeget pásztázta, miközben haladt előre. Végül egy kisebb, mellékutcába fordult, és egy közeli ház falának támaszkodott, onnan kémlelt körbe. Egy pár pillanatig azt hitte, egyedül van, ám hamarosan rájött: tévedett. A sarkon egy fiatal, angyali kinézetű fiú tűnt fel, aki nagyon úgy tűnt, keresett valakit, vagy valamit abból kiindulva, hogy tekintete folyton a tájat vizslatta. Lassan közelebb lépdelt hozzá, hoy ne kelljen kiabálnia, majd gyengéd hangon szólította meg az ismeretlent:
- Keresel valakit? - Kérdezte barátságosan, arcán halvány mosoly ült. Fürkésző tekintetét a fiú arcán tartotta.
|
Magányosan ballagott az erdő egyik ösvényén, majd lassan kiért a városba. Magán egy fehér köpeny volt, de aláöltözve nem igen volt. Szárnyai csukva voltak. Ballagott az üres utcákon. Aztán miután elfáradt leült egy padra. Hamarosan észrevett egy szintén arra járókelőt. (CHRISTOPHER) Nem szólalt meg, várta hátha észreveszik.
Az erdőben járt, magányosan. Testvérével jóideje nem találkozott, aminek Kaname érezte lőnyét s htrányát is. Csendesen lépkedett, már ahogy ezt a ropogó hó engedte. Aztán észrevett egy szintén ösvényen ballagó lánykát. (CHORUS)
|
A faluban járt-kelt egy játékkal a kezében. Maga előtt tartotta, szorosan az oldalához tartotta karját. A játék egy vonat volt, melyet egy kisfiúnak javított meg. Fából készült, néhány színes részét csak kifestették. A kerekét kellett visszaraknia a helyére, valahogy leesett a játékszerről.
Szemei sebesen kutatták a tömeget. A fiúcskát kereste, megbeszélték, hogy itt találkoznak. Ácsorgott egy ideig, majd egy gyermekded kiáltást hallott. Lucast szólították.
- Ó, hát itt vagy! - kiáltott föl Lucas mosolyogva, majd átadta a játékot. A fiú ujjongva megköszönte, Lucas szívében pedig öröm honolt. A gyermek elfutott, mire Lucas egyedül maradt. Gondolkodott, mit lehetne csinálni, de ha már kijött, ezért kirándul is egyet. Körbesétál a faluban, már úgy is rég mozdult ki otthonról. Sok dolga akadt, mindenfélét készített, kihasználta tehetségét.
|
Terpeszbe állt.-HA nem tetszik nem tetszik...most úgy mondod mintha jobb lenne neked ha gúnyolódnik, pedig szerintem nem így van...-mondta.-Pfch, én rajtad kívül nem ismerek mást a környéken, de ha gondolod kereshetünk, de velem ugyanolyan helyzetben leszel mintha egyeüdl keresnéd, de azért megpróbálok segíteni...
|
- Te tudod. Szerintem a későbbiekben meg fogod bánni, hogy nem most tetted -mondta úgy, mintha nem tetszett volna neki Fhonkhan válasza. Igazából ő maga sem tudta, mit akart, nem tudta, mi lett volna neki jobb. Arra gondolt, ha gúnyolódott volna, talán hamarabb összekapja magát.
Sóhajtott, nem tudott a helyzettel mit kezdeni.
- Keresni kéne egy gyógyítót. Nem maradhatok így -mondta, s fel akart állni, de nem sikerült. Inkább maradt a helyén, s Fhonkhanra nézett. - Ha nincs egy olyan gyógyító sem, aki ki tudná vonni a véremből ezt a vackot, akkor akár hónapokig is így maradhatok, azt pedig nem engedhetem meg magamnak.
Futó gondolatában eltervezte, egy olyan edzést tart magának, mellyel ellenállóvá teszi magát a démonvérrel szemben. Következő gondolata pedig az volt, hogy ezt nem teheti meg, angyal, s a démonvér mindigis egy gyengéje marad.
|
Összefonta karjait.-Nem foglak gúnyolni. Miért gúnyolnálak, hiszen segítőd voltam..már amennyire-motíogta a mondat második felét maga elé. EGyí kicsit úgy hatott mondókája, mintha olyan ,,csakazértis" mondat lett volna, de Fhonkhan jól érezte magát ennek a takarásában, hiszen való érzelmét mutatta ki. Nem érezte úgy magát, nem érezte olyan gonosznk magát, hogy egy angyalon képes lenne gúnyolódni. PErsze talált volna dolgokat, amit cikizni lehet, de Freyát ahogy látta, egyszerűen nem lett volna képes gúnyos szavakat kiejtenie. Aztán felpillantottt amikor a nő újból mgeszólalt.-Ne aggódj, ha az erdő fenevadjaival akarod széttépetni, rám számíthatsz-vigyorgott és maszkját a fejérehúzta és amögül mosolygott.
|
Hihetetlennek vélte, hogy az erő, amit idáig szerzett, hirtelen semmivé vált. Annyira elkeserítette ez a tény, hogy legszívesebben sírni tudott volna, de ez nem rá vallott, így az érzést elfojtotta magában. Csak egyet szipogott és látszólag minden rendben volt.
- Köszönöm -mondta halkan, mikor Fhonkhan segítséget nyújtott neki. Megkérte, hogy segítse őt az asztalhoz, ahol leült. A reggeli még ott volt az asztalon, legalábbis az elmosatlanok ott hevertek. Egy pohár is ott ácsorgott, melyben kihűlt tea volt. Érdekelte, hogy kezei is olyan gynegék-e, mint lábai, ezért megemelte a poharat. Pár centit volt képes emelni, azt is nagy erőfeszítéssel, de még így is kiesett a kezéből, a benne lévő folyadék kifolyt.
Könyökét az asztalra rakta, kézfejével támasztotta a fejét. Keservesen mosolygott, majd csak ennyit mondott:
- Átkozott démonvér... Utálóim most biztos örvendeznek gyengeségemen. Remélem még nevetnek is rajtam.
Behunyta a szemét, majd hirtelen felnyitotta, s Fhonkhanra szegezte. Már tisztán látott, nem volt semmi gond érzékszerveivel, de gyengesége napokig, talán hónapokig megmarad.
- Nem kell ez az ellágyult tekintet -mondta mogorván. -Nyugodtan gúnyolj, talán az jobban is esne, mint ezek a szemek.
Míg várta a választ, addig szabad kezében egy hatalmas lángnyelvet próbált megidézni, ami sikertelennek bizonyult. Csak egy aprócska, pislákoló valami jelent meg, semmi több. Sejtette, hogy ha angyalmágiáját használná idézésre, csak egy kis porszem jönne át abból a különös világból.
Ökölbe szorította kezét, mely most nem volt olyan erős, mint szokott, Freyának mégis nagy munkába került még ezt is megtenni. Az asztalra csapott, de csak egy kis puffanás hallatszott. Kezére pillantott. Egy jó ideig nem fognak a megfelelő erővel engedelmeskedni.
- Remélem, azért egy könyvet majd fel tudok lapozni -gúnyolódott saját magán vígasztalásként. -Ha a szemem elé kerül az a kis.... A varjak elé vetem, de előtte szétmarcangoltatom az erdő fenevadjaival -mérgelődött.
|
Visszaváltozott emberré és egy kicsit távolabb guggolt a lánytól. Ahogy látta meg gyötört ártatlan arcát, egy kicsit úgy vélte, így sokkal szebb és ugymond "szerethetőbb" Aztán ahogy megszólalt érdekes érzés járta át. ~Hát a büszkeség...~gondolta magában bár nem tudta a büszkeség hogy mérhető ebbe. Talán úgy hogy fájdalmát mégis mosolygásba fekteti, hogy a férfi ne lássa, mennyire szenved. ~Na ezt nevezem~gondolta magában. Ahgoy a lány szó szoros értelmében orra esett oda ment hozzá és felsegítette. Mintha most is farkas lett volna, csak szemeivel páztázta a lány arcát. Elérzékenyült, most nem volt a gonoszság hangulatában. A lány megérintette szárnyaival a szívét. Szemeivel lágyan, aggodóan tekintett Freya meggyötört fáradt arcára, ahol nem látszott más, csak a fájdalom és a szenvedés. Sokszor látott ilyet, de nem egy barátja arcán, hanem áldozataién. És ez most rosszul esett neki. Nem gondolta volna hogy egy Thauri csak úgy idejön és semmi ok nélkül szinte öl meg másokat. Ha bár a Thauriakból mi nem kinézhető??? Megfogta a lányt a vállánál és tartotta el ne essen, közben megpróbált szemeivel simogatni, ha már tetteiben ez nem érvényesült. Minden jó érzése a farkas alakjába szokott összpontosulni, és ezt emberi alakjában eddig még csak de nagyon ritkán a szemein keresztül közvetítette. Őszintén sajnálta a lányt, hiszen angyalt még soha nem látott szenvedni
|
Az ágyon feküdt, állapota semmit sem változott. Néhány órán keresztül meg sem mozdult, de végül fájdalmasan kinyitotta szemeit. Érezte a benne lévő, számára igen erős betegséget, a démonvér pusztítását. Három lehetőség nyílt számára: 1. túléli, ami a legvalószínűtlenebb. 2. belehal. 3. démonná válik. A második lehetőség volt a legvalószínűbb, bár, hogy felébredt, kisebb az esélye halálának. Hogy is gondolhatott olyanra, hogy meghal?
Lassan felült, fejéhez ért. Még elég homályosan látott, érzékszervei sem voltak a toppon, így nem érzékelte, van-e valaki a közelben, vagy sem. Szárnyai karjához értek, az érdes érintés rossz hatással volt rá. Egy pillantást vetett ékességeire, de a borzasztó látvány miatt elkapta tekintetét. Arcán fájdalom tükröződött. Végül rájöttek a gyengepontjára. Arra az egyre, ami van neki.
Sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak érezte magát. Úgy érzete, minden erejét elveszítette, elveszett a semmiben, a hatalmas űrben. Már nem tölti ki azt semmi, semmiféle erő, harc, vagy éppen technika.
Megtört. Legalábbis pár napra biztosan hangulatemberré fog válni.
Lábait a padlóra rakta, majd felállni próbált, mely csak esésbe folyt. Lábai gyengék voltak, nem bírták el ebben a hekyzetben a lány könnyed súlyát sem. Arccal lefelé feküdt a földön, meg sem mozdult. Megrázkódott a válla, de nem a sírástól, hanem a nevetéstől. Halk, keserű és gúnyos mosoly tört fel belőle.
- Hát a porba kerültem. Vissza oda, ahonnan indultam. Milyen irónikus -motyogta. - Úgy tűnik, túlbecsültem a képességeimet. Ezzel már nem tudok könnyedén elbánni -suttogta magának.
|
Egy könnyed ugrással fönnt termett az egyik tetőn és futni kezdett, és lelökött a házak tetjéről jópár cserepet. Kissé lemaradt, úgy látszott ez főként Freyára tarozik. Amikor már nagyon elől jártak szinte a határnál, látta az összeeső nőt. Aggódva pillantott lefelé. Mire viszont odaért, az idegen eltűnt. Körbeszaglászta Freyát, de csak halkn hallotta dobogni a szívét. A szárnyait megpillantva hátrahőkölt. Borzasztó látványt nyújtott, és Fhonkhan megijedt. Mindenesetre felvette a hátára az ájult lányt majd hazavitte.
|
- Te takarítod föl -jelentette ki hűvösen Kiritot nézve. Nem volt valami jó látvány, Lacey inkább maradt a normális evésnél. Gyors volt, mégsem hagyott maga után sok piszkot. Felállt, s a tányért és az evőeszközöket a mosatlan edényekhez rakta. Szótlanul állt tovább, majd a fürdőszobába lépett, ahol gyorsan levetkőzött és lezuhanyzott. Direkt nem szólt Kiritonak, még a végén perverz dolgokra vetemedett volna.
A pár perces mosakodás után egy könnyed ruhát vett fel, mely elég szokatlannak tűnhetett első látásra. Fehér, rövid hálóingecske, ami nem éppen illet Lacey stílusához. Ebben a ruhában olyan ártatlannak és tisztának tűnt, mint egy gyermek. Belül már mégsem volt az. Sötét és torz képek borították elméjét, melyek régi sebekből eredtek.
- Nem tudom, mit fogsz csinálni addig, amíg én kipihenem a mai nap fáradtságait, de az biztos, hogy hosszú éjszakának nézel elébe. Ha nagyon unatkozol, akkor kimehetsz, és esetleg összebarátkozhatsz a lovammal is -mondta a konyha ajtófélfájának dőlve. Ez után a sötét hálószobájába lépett, az ablak elé állt, a függönyt enyhén elhúzta, kinézett. Az utcák üresek voltak, csak a lámpafények világítottak mindenfelé.
Ellépett az ablaktól, majd bebújt az ágyba. A vékony takaró nem melegtette túlságosan testét, de ez így pont meg is felelt neki. Behunyta a szemét, pihent, de hallgatott. Nem mert elaludni annak tudatában, hogy egy férfi van a házában.
|
-Aha. ti emberek elég érdekes egy fajhoz tartoztok. Akkor jó töltödést.Ak ezt bekel tolnod.
Montam lazán a széken űlve. Probáltam megemészteni mit is takarhat az alvás valójában. Vajon mi történik olyankor egy emberel. S valon ez olyan dolog amit az álatok is csinálni szoktak. Megértettem a lényegét. Azaz ezt gyorsan lekel nyomni . Elövettem a törömet s egy profi gyors mozdulattal a sűlt disznott keté vágtam. Ilemet. Finom étkezést nem ismerve mint valami viszataszito fertelmes barbár ugy kezdtem el enni az én részemett.
|
Döbbenten nézett Kiritora. Ki lehet az az élő ember, aki nem tudja az alvás jelentését? Persze Laceynek kellett néhány perc, mire leesett, hogy Kirito nem ember, amire többször is tett utalást.
Hangosan sóhajtott, ami türelmetlenségét jelezte.
- Elfelejtettem, hogy te nem vagy ember... -vallotta be. - Az alvás az egy olyan dolog, mint a pihenés. Rengeteg energiába került a veled való csata, illetve a vadászat is. Elfáradtam, és most megyek feltöltődni. Talán egy olajos lámpához tudnám ezt hasonlítani hirtelen; amíg van olaj a lámpában, addig lángok égnek, ami azt jelenti, képes vagyok mozogni kisebb megeröltetés nélkül. Azonban elfogy a lámpából az olaj, a lángok pedig kialszanak, azaz elfogyott az energiám, fel kell töltődnöm, ami a lámpa újratöltését jelenti. Másnap pedig újra tudok mozogni fáradalmak nélkül, ha a lámpát pedig újratöltötted, újra égni kezd. Remélem, érted -mondta.
Nem tudta, mihez kezdjen. Ment volna menni egy meleg fürdőt, aztán aludt volna, mert már valóban elfáradt, órákat nem bírt volna ébren tölteni.
|
Természetesen a hűvős légkörhőz már hozászoktam hisz jó magam is hidegg havas éghajlathoz szoktam. Amikor Lac megdőbent előre bolintottam.
-Naná hogy it maradok hisz nem azért szagoltam ki lakásod hogy távozak.
Amint megemlitette az alvás részt kiváncsian s értettlenűl tekintettem rá.
-Aludni? Az mi valami szertartás vacsora elött?
|
Váratlan megleptés érte, ami nem volt valami jó hatással rá. Amint a tűzkígyó a közelébe ért, bőrén vékony jégpáncél jelent meg. Úgy nézett ki, mint egy törött tükörbe zárt ember.
Amint a kígyó eltávolodott tőle, a páncél leolvadt róla. Tétovázott egy kicsit, hirtelen megszólalni sem tudott. Nem tudta mire vélni a férfi tettét.
- Te meg mégis mit keresel itt? -kérdezte a megdöbbenés miatt elég ellenszenvesen. -Bocsánat, nem így akartam -tette hozzá gyorsan. Ha Lacey zavarban van, az elég ritka eset, de ilyen váratlan fordulatoknál megesik. Ekkor elég furcsán hangsúlyoz, így néha nem úgy jön ki a száján valami, ahogy szeretné.
- Én bármit megeszek, csak legyen valami -legyintett visszatérve a valóságba. Laceynek nem tűnt fel a bent uralkodó hűvös levegő, azonban Kiritonak valószínűleg igen. Lacey számára az a néhány fok (alig 10°C) volt az a jó meleg, ami az átlagos embernek a 20-25.
- Itt tervezel éjszakázni is? -kérdezte. - Csak mert nem vagyok hajlandó megosztani veled az ágyamat -jelentette ki morcosan.
|
Természetesen nem tűntem ép ellenkezőleg gyorsaságomat s fűrgeségemett használva a hölgy háza felé vettem az írányt. Nem esett nehezemre kinyomozni lakohelyét mivel jó szaglásom volt elég volt ahoz a házhoz mennem ami legjoban teli volt Lacey szagával. Természettesen igy ő elötte házához értem. Tolvajkulcsomal ügyeskedve nyitottam s zártam be a házatt. S csak vártam hogy megjöjőn. Természetesen az időt hasznős sűtésel töltöttem. Amint a hölgy megérkezett s kinyitotta az ajtaját hirtelen egy tűzkigyo kiváncsi tekintette figyelte. Körbetekeredett rajta a kigyószellem persze űgyelve rá hogy lányhoz ne érjen hozá.
-Hé Pajti fogd visza magad.
Aranyos de lemondo nyögésel a tűzkigyó viszahuzodott karomra. Az asztalnál űltem sűlt disznóhúsal az asztalon.
-Az imént csentűk. Egéséges és finom azonban nem tudtam eldőnteni meik részét szereted igy nem keztűnk neki.
|
Furcsállta eltűnését, de valamennyire számított is rá. -Akkor itt elválnak útjaink. Én megyek a sajátomon, te a sajátodon. - Hangja halk volt, csak magában beszélt. Nem nézett körbe, egyáltalán nem volt kíváncsi környezetére. Újra paripáka maradt és ő. Lacey rárakta lova fejére a kezét, megsimogatta, majd elügettek otthonuk felé.
Lacey gondolatai Kiriton jártak, túl sok dolog maradt számára rejtély vele kapcsolatban, amit minél hamarabb meg akart tudni, de erre a jövőben nem sok lehetőséget látott. Lehetséges, hogy soha többé nem találkoznak, bár a harcmező mindkettejüket vonzza, így talán mégis összefutnak. Azonban az is előfordulhat, hogy egyikük addigra már nem lesz az élők sorai közt.
Megígérte magának, hogy ő addig él, amíg meg nem keresi a gyilkost, és ezt be is tarja. Nem fog elesni egyetlen csatában sem. Akaraterejére és képességeire szüksége lesz ugyan a túlélésért, de biztos, hogy ezt a kettőt összekovácsolva minden akadályt le fog győzni, s elnyeri fáradalmaiért a győzelem édes ízét, melyet a bosszú beteljesítése fog neki nyújtani. Szégyelte magát is ezért, de ha nem lépett volna erre az útra, most nem lenne itt ennyi tapasztalattal.
Bevezette a lovat tisztes helyére, s még mielőtt ő is bement volna a házba, a háta mögé pillantott.
- Tényleg vége -sóhajtotta. -Nos, akkor viszlát máskor -intett a szélnek, aztán becsukta maga mögött az ajtót.
|
Aazonban mikor hátra nézett Lacey már rég nem tartozkodtam szekerein. Mint a kámfor csendben s nesztelenűl tűntem el szemme elött. Mivel sulytalan voltam nem volt ép nehéz. Föleg mikor az eget figyelte. Az egyik épűlet háztetőjén figyeltem űgyelve rá hogy ne vegyen észre. Közben magamba arra gondoltam hogy még találkozunk. Hisz tuti nem örűlt volna ha nyakán maradok.
|
Halk nevetés tört ki belőle Kirito utolsó mondatának hallatára. - Hát én biztos nem festetném át ilyen színűre -jegyezte meg halvány mosollyal arcán. -Amúgy meg nem vagyok szeretethiányos -mondta elkomorulva. - Épp elég szeretetet kapok a vevőimtől -tette hozzá keserűen. -Na meg a kovácsomtól.
A lovat gyorsabb tempóba késztette. Alatta ropogott a hó, gyors ritmusban. Lacey felpillantott az égre, ahol a csillagok fényesen ragyogtak, közöttük a Hold is nagy udvarral tündökölt.
- Szép tiszta egünk van. Ritka látvány manapság -mondta. Hangja olyan volt, mint egy átlagos nőé, mintha hirtelen levedlette volna azt a makacs és hideg Laceyt, aki eddig volt. Azonban ezek a pillanatok nem tartottak sokáig, máris visszatért régi énjéhez, mikor megpillantotta az első házakat. Az utcán a lámpák fényesen bevilágítottak mindent.
- Hol szeretnél leszállni? -kérdezte Kiritot. Nem állt szándékában elvinni a saját házához.
|
[507-488] [487-468] [467-448] [447-428] [427-408] [407-388] [387-368] [367-348] [347-328] [327-308] [307-288] [287-268] [267-248] [247-228] [227-208] [207-188] [187-168] [167-148] [147-128] [127-108] [107-88] [87-68] [67-48] [47-28] [27-8] [7-1]
|